Születtem 1926 augusztus 22-én Sarkadon. Apám földműves volt. Négyen voltunk testvérek, három lány, meg én egyedül fiú. Olyan hatvan centi körüli kisfiú voltam. Édesanyám nagyon korán meghalt, másfél éves voltam akkor. Ebből láthatjátok, hogy ez nem volt valami nagyon szép és virágos gyermekkor. Eljártam iskolába, elvégeztem hat elemit és utána dolgoztam a gazdaságban. Hát a munka az nem fog ki a gyereken sosem. De például aki cseléd volt, az odament a gazdához évente legalább kétszer és kérte a bérét és megkapta. De én nem mehettem apámhoz bérért, mert úgyse kaptam volna, de nem is mentem oda. Tehát anélkül is meg lehet élni, de nem olyan vígan.
Volt apámnak kocsija lova, és én jártam szántani-vetni, ekekapázni, és nem csak a mienkét szántottam meg vetettem, hanem bérföldeket is megmunkáltam. Tehát amit árendába vettünk, azokat is bemunkáltuk. Azonkívül azoknak a földjét is bemunkáltam, akiknek nem volt kocsijuk-lovuk, és ők pedig gyalogmunkával ezt visszasegítették. Tehát körülbelül egy hold földnek a bemunkálása kocsival és lóval öt napszámba került, a gyalogos embernek öt napjába került. És hát ebből meg lehetett élni. És ez így volt szerintem az egész országban minden városban, minden községben.
Születésemkor Sarkad egy középnagyságú község volt, kb. 10-12 ezer lakosú község a 20-as 30-as években. A lakosságnak egy kisebb része földműveléssel foglalkozott. Voltak olyan földművesek, akik a községből jártak ki naponta a földekre szántani, vetni, aratni, kapálni és földmunkát végezni, és voltak úgynevezett kisparasztok, akik kint a földeken tanyákat építettek és ott laktak, ott tartottak rengeteg állatot és munkálták a földet. Ez azért volt jobb, mert míg a városi ember kiment a földre, addig eltelt egy óra reggel és este, aki viszont ott lakott, annak ezt az egy órát reggel és este is munkával lehetett eltölteni. Tehát a munkára legalkalmasabb időt jobban ki lehetett használni, mert akkor lehetett legjobban munkát is végezni, amíg hűvös van reggel is, meg este is, és az állatokat olyankor érdemes etetni-itatni, gondozni.
És ha megnézzük az egész község területét, annak körülbelül csak egy negyed része volt paraszti gazdálkodásra alkalmas hely, a többi az mind uradalmi terület volt, gróf Almás Alajosnak volt ott a birtoka, amelyet ő bérbe adott az úgynevezett Magyar Földrészvény Társaságnak. Ez a társaság valamikor a 20-as években felépítette a cukorgyárat. A parasztembereknek nagy része, körülbelül háromnegyed része termelt minden évben rengeteg cukorrépát, és az uradalom is rengeteg cukorrépát termelt, amit saját építésű kisvasúttal hordtak a gyárba. Nagyjából szeptember elsejétől kezdve karácsonyig és sok esetben még január közepéig is a cukorgyár járt, dolgozott, rengeteg cukrot gyártott és nagyon sok embernek munkát biztosított. A földnélküli munkások nagy része az uraság birtokán talált munkát egész éven át. Tavasszal cukorrépát kapálni jártak oda, aztán a takarmányrépát részesben adta ki az uraság, részes kapálásra aratás előtt.
Megkereste mindenki a kenyerét, hiszen télen meg az erdő biztosította a munkásoknak a munkát és téli tüzelővel is ellátta az embereket. Persze nem ingyen, hanem munkáért. Az uraság úgy hagyta az erdőt vágni, hogy a gallyat, a rőzsét harmadába, a tövét a fának felesbe adta, a derekából különösen a szerszámoknak való fáknak vagy a tüzelőnek, csak minden ötödik métere volt a munkásé. És hát így élt ott az emberiség egész a háború végéig, tehát 1945-ig, amikor megkezdődött a földosztás.
Gyerekkoromban levente is voltam. Az egy katonai előkészítő dolog volt, tizenkét éves korától az embert, míg be nem vitték katonának, addig el kellett menni minden héten egy fél napra leventefoglalkozásra. Tanultunk katonáskodni. Alaki kiképzés, jobbra át balra át, tisztelegni, mindenfélét.
A háború alatt én tanyán laktam és sokat nem hallottam a háború állásásról, mert se rádió se televízió nem volt. Csak ritkán jöttek újságok, heti újságok voltak, ami már nem követte a valóságot teljes mértékben. Szeptemberben bent voltak először a román csapatok, később aztán az orosz csapatok, akiket aztán a németek kivertek. Utána újra elmenekültek a németek, és újra jöttek az oroszok. Hát ilyesmi, ilyen kis helyi háborúk voltak ott.
Azt hiszem október 6-án menekültek el a németek onnan, és megszállták az egész környéket az oroszok. Akinek még volt kocsija és lova és a német nem vitte el, azét utána elvitte az orosz. És hát ottmaradt a nép gondban, kínlódva, szenvedve. De végigszenvedtük azt az egy őszt, egy évet vagy fél évet, és utána már könnyebbült a helyzet. Dolgozni lehetett, sőt kellett is, mert ott maradt a rengeteg cukorrépa az uraság földjében, szóval kihajtották a népet, én is voltam kint vagy két hétig répát szedni. Rengeteg embert, több száz embert kihajtottak ott.
Utána aztán amikor már kicsit rendeződött a helyzet, akkor akinek még volt kocsija, lova, behívták robotba minden héten legalább egy napot, és valami munkát adtak központilag, amit el kellett végezni. Például fát szállítottunk olyan embereknek, akiknek odamaradt a hozzátartozója a háborúban, vagy búzát vittünk a malomba őröltetni szintén ilyen hadiasszonyoknak, vagy az orosz hadseregnek szállítottunk fát az erdőről Nagyszalontára. Hát ehhez hasonló volt a robot. Minden héten megjött a papír, hogy reggel nyolc órakor jelentkezzen a községházánál, és akkor ott megadták az irányt, hogy ki hova menjen, mit csináljon. És hát így. Ez körülbelül 1945 májusáig tartott, és utána megszűntek ezek a robotok. Hát én olyan sokat nem tudok erről beszélni. Nem is lényeges ez.
A háború után akinek nem volt földje, az kapott földet és azon munkálkodott és éldegélt belőle, mígnem a Kádár-rendszerben jött a téeszesítés. Volt ugyan Sarkadon egy téesz, ami már 1945-ben megalakult, úgy hívták, hogy Lenin téesz. Úgy mondták akkoriban, hogy ez volt az első termelőszövetkezet Magyarországon. De aztán később az 50-es 60-as években már több téesz volt, amit aztán később összébb vontak, és nagyobb holdingok lettek ezekből a téeszekből, egészen 1989-ig, amikor aztán minden téeszt felbomlasztottak.
Huszonkét éves voltam, mikor megnősültem, feleségem Szabó Margit, született 1928-ban. Tíz év alatt született négy gyermekünk Imre, Margit, András és Mártus. Amikor a mezőgazdaság hanyatlani látszott a háború után, 1950-ben otthagytam a mezőgazdaságot, és eljöttem Budapestre dolgozni. Akkor Posta Átviteltechnika és Kábelüzem néven működött ez az üzem, amelyhez beálltam abban az időben. Kábelmunkásként egy évig dolgoztam. Közben két hónapot a honvédségnél töltöttem, mint katona. Aztán 1951 őszén beiratkoztam a Puskás Tivadar Távközlési Technikumba, ahol négy évig tanultam és aztán leérettségiztem. Műszaki érettségit szereztem 1955-ben. A technikumi tanulás közben elmentem a Posta Központi Kábelüzem [1] részéről szervezett posta mélyépítő tanfolyamra, azt is elvégeztem, utána munkavezetőként dolgoztam egy vagy két évet. Az első két évben munkavezető, a második és harmadik évben már műszaki ellenőr voltam, a negyedik évtől kezdve pedig építésvezetőként dolgoztam egészen 1986 szeptember elsejéig. Hát így telt ez a rövid, Kábelüzemnél töltött idő, ez a 36 év. Eltelt, hazajöttem, nyugdíjasként dolgozom azóta, itthon, ebben a kis házban, amit közben felépítettem, de megjegyzem, nem ez volt az első.
Hát akkor kezdem ott, hogy 1946 karácsonya előtt egy héttel sikerült vennem egy kis házat Sarkadon. Úgy gondoltam, hogy ha másképp nem alakul, esetleg megnősülök, és legalább legyen hol lakjak. Nem volt nagyon sok pénzem abban az időben, de egy kis házat ki tudtam fizetni. Vettem egy szoba – konyha – kamra meg melléképületekkel ellátott kis házat, amin volt javítanivaló. És akkor az 1947-es évet azzal töltöttem, hogy ezt a házat megjavítottam. Aztán 1948-ban megnősültem és ezt a házat 1950-ben eladtam. Elmentem Pomázra, ott a Fáy András út tíz szám alatti házat megvettem és abból a házból ki tudtam egy másikat fizetni, és akkor már a Kábelüzemben dolgoztam, iskolába jártam, tanultam, technikumba jártam, mélyépítésre jártam, munkavezetőire jártam, satöbbi.
Ez öt évig elhúzódott, és öt évig laktam abban a pomázi kis házban. Aztán azt eladtam, visszaköltöztem Sarkadra, és vettem egy kis házat egy nagy telekkel. András fiam nem bírta a levegőt Pomázon, ezért költöztünk vissza Sarkadra. Volt valami asztmája, és nem bírta azt a levegőt. Mindez volt 1955 őszén. És hozzákezdtem 1956-ban egy kis házat alkalmassá tenni arra, hogy tovább lehessen benne lakni, mígnem 1960-ban lebontottam teljesen, és építettem egy nagyot. Aztán ott éltem 9 évig. 1964-ben azt eladtam és itt Gyálon megvettem ezt a kis házat. Ezt a kis szobát, meg ezt az előttünk levő előszobát, mellette a fürdőszobát, ezt a kis területet. Ezt a kicsi épületet vettem meg abban az időben abból a pénzből, amiért a két szoba összkomfortot eladtam. Ilyenek voltak az árak. És a következő évben, 1965-ben hozzákezdtem az átépítéshez. Először az alsó végit, majd 1968-ban a másik végit is felépítettem. És 1970-ben bővítettem ekkorára, mint amekkora most. Most van öt kis szoba, ott elöl a nagyobb szobák vannak, erre a kisebb szobák vannak. Aztán van itt konyha, van szerelőszoba kettő, úgyhogy kényelmesen elférünk. Akkor is elfértünk, mikor gyermekeink voltak. És akkor ezt az egészet szépen körbepucoltuk 1970-ben. 1973-ban fejeztük be teljesen az építkezést. És azóta pedig lakjuk. És lassan oda kerül a sor, hogy lelakottnak néz ki, főleg kívülről, amire most már nem lesz időm még ebben az életben, hogy felújítsam.
Na most a gyermekek. 1949-ben született a nagyobbik fiam az Imre, aki most már 59 éves. Ő ott Sarkadon végezte az általános iskolákat, utána Pesten járt a Puskás Tivadar Távközlési Technikumba, ahova az apja annak idején, és utána a Műszaki Egyetemen végzett, mint villamosmérnök. Ő is dolgozott a most már átszervezett Posta Központi Kábelüzemnél, aztán dolgozott a Buvignál, vagyis a Budapest – Vidéki Távbeszélő Igazgatóságnál, majd volt a honvédségnél, azt hiszem nyolc évig, onnan mint alezredes szerelt le. Nyugdíjaztatta magát és azóta valahol mindig van munkája a nyugdíjas élete mellett. Mert még aránylag fiatal. 1952-ben született a lányom, a Margit, ő is Sarkadon végezte az általános iskolát, de már a felső öt, hat, hét, nyolcat itt végezte Gyálon, és ő nem akart abban az időben továbbtanulni, hanem elment fodrásztanulónak. És aztán csinálgatja a fodrász szakmát, hajakat épít, eleinte még férfiakat is borotvált, később azt abbahagyta, aztán elment a postához dolgozni ő is, csak nem a műszakhoz, hanem a forgalomhoz, és elvégezte a Postaforgalmi Technikumot, és azóta ott dolgozik. Azt hiszem a Nagykörút és a Tűzoltó utca sarkán van egy posta, ott dolgozik azóta. Én nem voltam ebben a postahivatalban soha.
A harmadik gyermek az András, aki 1953 szeptemberében született. Ő szintén ott kezdte Sarkadon az általános iskolát, de máraz ötödik osztályt itt végezte ő is Gyálon, aztán szintén a Puskás Tivadar Távközlési Technikumot végezte, majd műszaki egyetemre ment ő is, és villamosmérnök lett. Azóta a szakmájában dolgozik. A Kábelüzemben technikusként kezdett, utána főmérnök lett, aztán amikor megfordult a világ kereke, akkor magáncége lett. Kisebbik lányom a Mártus 1958-ban született, ő már az általános iskolát is itt kezdte Gyálon 1965-ben. Majd Ócsán végzett középiskolát, gimnáziumot, Zsámbékon járt tanítóképzőbe, majd később Budapesten különféle szakosító egyetemekre járt, és végül Pécsett bölcsészeti karon végzett. Oda járt 3 vagy 4 évig, és aztán a munkahelye Gyálon volt. Tíz évig tanító volt Gyálon, húsz évig iskolaigazgató, és tavaly az iskola összevonások miatt felmentette őt a gyáli elöljáróság. Most azután jár, hogy legyen munkája.
A fiaim már kiskorukban is velem dolgoztak. A gyereknek munkára volt szüksége, amikor elvégezte az iskolát, dolgoznia kellett. Mert ha nem dolgozott volna, mint ahogy a mostani gimnazisták nem dolgoznak, akkor először is a megélhetés lett volna nagyon nehéz, másodszor pedig nem jó az a sok munkakerülő ember országos szinten sem, ami most van. Hát akkor az volt a divat, és az volt a jó, hogy minden egyes technikus gyerek bement egy-két hónapra nyáron dolgozni. Amikor Imre fiam 14 éves volt, én már elvittem Bátra, és ott kezdte a munkát, hordta az embereknek a vizet nyáron, meg amire szükség volt. Elvégezte ott, amit kellett, és még egy kis pénzt is hozott a házhoz. Másik évben már a felmérő mellé osztottam be, és akkor húzták a mérőszalagot, ő és egy másik gyerek. 15-16 éves gyerekekkel lehetett dolgozni, akár két hónapot is a nyáron. És így kapott egy kis pénzt is és elfoglaltsága is volt.
És amikor a Bandi fiam járt már technikumba, akkor már lehetett kötni az üzemmel szerződést. Ha az üzem fizetett egy kis pénzt egy ilyen szerződés alapján a gyereknek, akkor három-négy évig kötelezhették a gyereket arra, hogy odamenjen dolgozni. De hát András fiam elment az egyetemre. És mindvégig oda járt, amíg a szerződése életben volt. És kapott is egy kis pénzt minden hónapban, meg egy kis gyakorlatot is szerzett azzal, hogy bement nyáron egy kis munkát végezni. Ő a szerelési csoportnál volt, és hát ilyen mérési munkákat végeztek. András nappali egyetemre járt, csak nyáron dolgozott egy hónapot, a másik hónapban meg kirándulni volt, meg mit tudom én, hogy hol. Voltak ezek az úttörő meg ifjúsági táborok, ilyen helyekre mentek. Imre többet dolgozott. Első évben vizet hordott, a második évben a mérőszalagot húzta, a harmadik évben meg a kőművessel dolgozott. Úgyhogy egy kis pénzt is keresett, meg tanulta is a munkát.
Imre nem jutott be mindjárt az egyetemre, hanem elment mérő technikusnak. Dolgozott egy fél évig, aztán itthon volt egy balesete, eltörte a kezét, egy fél évig betegállományban volt, majd mikor meggyógyult elvitték katonának két évre. Akkor onnan megszabadult, aztán megint elindult az egyetemi előkészítőre és utána hat évig járta az esti egyetemet és így lett villamosmérnök. Ő azt eltervezte magának, hogy ő villamosmérnök akar lenni, ezt már öt éves korában eltervezte, és 25 éves kora körül elnyerte, mert akarta. Már óvodában elmondta az óvó néninek, hogy édesapám csak egy szürke technikus marad, de én mérnök leszek. Én meg maradtam szürke technikus egész életemben. Hát nagyjából ennyi a gyerekekről. A többi, az már a részletek.
Hát akkor most jöjjenek a részletek, a 36 évem a Kábelüzemnél. 1950-ben amikor feljöttem Pestre, akkor nekem az volt a célom, hogy legyen valami munkám. Elmentem a munkaközvetítőhöz, beiratkoztam, és mondták, hogy jöjjek a jövő héten. Elmentem a jövő héten és akkor ajánlottak egy munkahelyet valahol Újpesten. Volt ott egy Fakellék Termelő Nemzeti Vállalat. Abban az időben alakultak ezek a nemzeti vállalatok, akkor a központosítás volt a politikának a lényege, vidékről nagyon sok ilyen üzemet költöztettek fel Pestre, ez is egy vidékről felköltöztetett üzem volt. Elkezdtem dolgozni és dolgoztam ott egy hónapot. Egy hónap múlva megkérdeztem az ottani igazgatót, hogy lehetne-e itt valami szakmát tanulni, és ennek alapján valami komolyabb, jobb kereseti lehetőséget biztosítani a családnak. Elmondta, hogy ők olyan helyzetben vannak, hogy jelenleg biztatni nem tud. És akkor hallottam, hogy az Átviteltechnika és Kábelüzemben van felvétel, és elmentem oda és ott fel is vettek. És aztán egyszerűbb volt az egész.
Iskolába mindig szerettem járni, mert ott az embert hagyták tanulni. Otthon gyerekkoromban nemigen hagytak tanulni, mert menni kellett az állatokat gondozni meg legeltetni. Az iskolában viszont hagytak tanulni, szerettem iskolába járni. Éppen ezért amikor Pesten az akkori Átviteltechnikai és Kábelüzemben dolgoztam, 1951-ben beiratkoztam a Puskás Tivadar Távközlési Technikumba. És én oda is nagyon szerettem járni. Örültem annak, hogy tanulni lehet. Megtanultam a szakmát, és utána már mint önálló építésvezető dolgoztam a hátralevő időben, amíg nyugdíjba nem mentem.
A technikumi időszakom a katonaságom után kezdődött. 1951 májusában behívtak a katonasághoz két hónapra, mert a 26-sok, 27-sek, 28-sok a rendes sorozásból kimaradtak a háború miatt. Voltak ismerőseim, akik bekerültek valamilyen formában a katonasághoz a háború alatt, volt aki önként ment, és azoknak egy része ott is maradt, más részének sikerült hazakerülni. Akik aztán nem voltak katonák egyáltalán, azokat 1951-ben behívták két hónapra, gyalogos kiképzésre. Nem is gyalogosnak hívták már, hanem tüzérségi híradósok voltunk. Voltak optikai bemérők köztünk, voltak hálózatépítők, voltak rádiósok. Ilyen kiképzéseket kaptunk. És amikor én onnan leszereltem július 27-én 1951-ben, akkor Pesten ennek a távközlési technikumnak volt egy előkészítője, és az egyik kollegám oda járt. Ő mondta, hogy az előkészítőnek már a végén járnak, és szeptember 3-án elkezdődik az iskola.
És megérdeklődtem tőle, hogyan lehetne oda bejutni. És akkor elmondta nekem, hogy gyere be egyszer délután, és akkor majd odabent mondanak valamit. És a munkahelyről egyenesen bementem az egyik nap a technikumba, megkerestem az igazgatót, és elmondta, hogy indul még egy előkészítő az iskolában szeptember 8-án, és ha meg tudom szerezni a hozzájárulást az üzemtől, akkor mehetek előkészítőre egy hónapra, és október elején indul egy osztály. Abban az osztályban még utolérhetjük azokat, akik előttünk mennek. Így jutottam be 1951 szeptemberében ebbe az előkészítőbe, ahol aztán október elején levizsgáztam, és október 8-án el is indult az osztály. És négy év után sikerült leérettségiznem. Közepessel érettségiztem, és önálló építésvezetőként végeztem azután a munkám.
Hát mit mondjak a munkáról? Nincsen már olyan fiatal Budapesten, aki azt elvállalná, amit én elvállaltam akkoriban. Én közvetlenül a bécsi távkábelen már nem dolgoztam. Már csak azért sem, mert a bécsi távkábel építése még a háború előtt, a harmincas években történt. Amikor elindultam vidékre, akkor voltak ezek a léghálózatok a nagyobb városokban, Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Békéscsabán, Debrecenben, Egerben, Karcagon. Ezek voltak a nagyobbak azokban az időkben. Majd jöttek a helyi hálózatok, szintén ezekkel a léghálózatokkal kapcsolatban. Majd a hatvanas években kezdődtek a munkák az összekötő hálózatokon és a távkábeleken, én ezeknek az építésén vettem részt, mint építésvezető. Mit mondjak, sokáig. És mivel vidékre jobb viselet volt a csizma, ezért általában csizmában jártam mindenhova.[2] Lehet hogy a munkatársakat ez zavarta, de hát nekem nem fájt ez.
Hát a kábelépítési munka a kezdetekben hasonló volt a későbbihez, csak hát egy kicsit formálódott, egy kicsit módosult, egy kicsit mindig könnyebb lett. Mert az ötvenes években még nem voltak gépek, minekünk mindent kézi erővel kellett elvégeznünk, viszont a hatvanas években már voltak árokásó gépek, temetőgépek, emelődaruk. Akkor már könnyebb volt az építőmunka. De hát az a vidéki építés, amit én csináltam vagy 22 évig, nem volt valami leányálom. Mert ott tulajdonképpen ki kellett menni vidékre, megszervezni egy kirendeltséget, ahhoz területet, irodát és munkásszállást kellett bérelni, plusz még a dolgozók ellátásáról is gondoskodni kellett. És ott tulajdonképpen az építésvezető volt a mindenki, a portástól kezdve az igazgatóig, mindent neki kellett elvégezni. A munkához szükséges szerszámot, anyagot biztosítani kellett, azonkívül a dolgozókat a helyszínen vettük fel és a felvételi munkákat is ott kellett a helyszínen elvégezni. És jött egy-két-három vagy akár száz dolgozó is, akiket elvileg be kellett volna küldenünk Pestre, a munkaügyi osztályra. Vidéken viszont nem volt munkaügyi osztály, az építésvezető volt a mindenki. És ő mindent elintézett.
Azért jó volt, mert kényelmesebb volt a munkakör a pestihez viszonyítva, este nem kellett hazamenni, hanem nyugodtan lehetett akár éjfélig is dolgozni. Nem háborgatta az embert senki. A dolgozókat, munkásokat elküldtük haza vagy a szállásra, mi pedig dolgoztunk. Egy építésvezetőnek volt egy szolgálatvezetője, aki gondoskodott a szerszámokról, a munkákról, de ennek ellenére az építésvezető volt egy személyben felelős mindenért. Nem volt az egy könnyű dolog, de azért ki lehetett bírni.
Millió meg egy munkánk volt, rengeteg. Mindenre emlékszem, amit el nem felejtettem. Tulajdonképpen minden építési vagy hálózati munka egyforma. A munkákat el kellett kezdeni, hozzá kellett készülni. És utána folytatni kellett, majd be kellett fejezni. És míg az egyiket befejeztük, ott volt a másik, az lehet hogy ötven kilométerrel arrább volt, tovább kellett költözni, és sokszor a költözködést éjszaka végeztük, meg munkaidőn kívül, ahogy lehetett, azért, hogy napközben a munkás dolgozni tudjon. Mert a költözködésért külön nem fizettek, csak az elvégzett munkáért. A költözködéseket, azokat úgy kellett megoldani, hogy minél kevesebbe kerüljön. Ezért leállítottunk három-négy embert a költözködéshez, a többi pedig végezte a munkát tovább.
Én a vidéki 22 év alatt nagyon sok helyet bejártam, valamikor 1955 augusztusában kezdtem a munkát Szegeden. Aztán átköltöztem még következő év tavaszán Hódmezővásárhelyre. Egy munka tartott abban az időben három-négy-öt hónapig. Aztán tovább Békéscsabára, később Debrecenbe. Körülbelül 1956 szeptemberében áttelepültem Egerbe. Eger környékén voltam, amikor a forradalom kitört. Már addig a fél országot bejártam. A forradalom alatt abbamaradt a munka, mindenkit elküldtünk haza, majd december 15-én kezdtük újra a munkát azzal, hogy fölleltároztuk, ami hiányunk volt, és megkezdtük újra a munkát és végeztük tovább. Aki nem vette fel a munkát, azt el kellett bocsátani, aki felvette, azt pedig munkába kellett állítani.
Hát én a forradalom alatt telefonon folyamatosan beszéltem a központtal. A Mándoki Józsi bácsi volt az építési osztály vezetője abban az időben, mondta, hogy kocsival ne gyere Pestre, mert itt felborogatják meg elveszik a forradalmárok a kocsit, hanem maradjatok vidéken, aztán küldd haza az embereket, aztán majd értesítjük egymást. Összepakoltunk mindent, ami zárható volt, azt elzártuk, és akkor elhoztam az embereket kocsival Hatvanba, onnan mindenki felült vonatra, adtam nekik jegyet, és akkor mindenki elutazott haza. Ahogy tudott. A sofőr azon a környéken lakott valahol, és elment szépen kocsival haza. Aztán addig használta a kocsit, amikor tudta. Mert hát olyankor már nem volt főnökség, nem volt vezetőség, azt csinált mindenki, amit tudott.
Én is elutaztam haza, telefonon összeköttetésben maradtam az üzemmel hetenként, és akkor elmondták: még ne gyere, maradjál, majd aztán december tizedike körül szóltak, hogy akkor tizenötödikével kezdjük meg a munkát. Igényeljünk pénzt, fizessük ki az eddigi járandóságait az embereknek, és akkor tizenötödikével álljon be mindenki munkába. Akkor elindultunk, és pénzt vettünk fel, fizettünk, utána be kellett leltárazni az ott lévő holmikat, volt valami hiányunk, amit le lehetett írni háborús veszteségnek, és aztán megindult és ment a munka tovább. Nem volt olyan érdekes abban az időben, munka volt, komoly munka volt. Azért nem tudok róla beszélni, mert nekem nem mint valami élmény maradt meg az egész dolog, hanem egy munka volt. Lehet hogy van olyan ember, akinek élményei voltak ezek, de én nem úgy vettem, hogy ezek komoly dolgok. Volt komoly munka, és azt csinálni kellett. Megcsináltuk.
Aztán ott Eger környékén voltunk egy évig, tartott a munka egy esztendeig, utána mentem tovább Karcagra, aztán vissza Debrecenbe még egyszer, aztán Miskolcra. Utána Hatvanba, megint vissza Hódmezővásárhelyre, így jártuk az országot végig többször is. Mikor hol volt a megrendelés, oda kellett menni. És hát ott kellett a munkákat elvégezni.
Sok munkánk volt. A bécsi távkábel egy korábbi távkábel volt, aminek csak bizonyos áthelyezései voltak már az én időmben, mert abban az időben az volt a szokás, hogyha egy utat kiszélesítettek, akkor a kábeleket át kellett helyezni. Aztán később rájöttek, hogy badarság, maradjon ott a kábel ahol van. Mert ha valahol elromlik, akkor sosem az út alatt romlik el, hanem ott, ahol hozzá tud valaki férkőzni. Tehát az út alatt, ahol nem jut hozzá senki, ott él legtovább a kábel. Ezért mondjuk a szegedi kábelt Kiskunfélegyházáig áthelyezték, a többi része viszont már ottmaradt. Vagy a Salgótarján felé menő kábel is egy darabig át lett helyezve, a többi ottmaradt az út alatt.
Folyamatosan jártuk a vidéket. És én ezt most nem tudom elmondani, hogy hány papírt kellett kiállítani egy munkáról, de nem is érdekes már. Sokat. Úgyhogy nagyon sok éjszaka ráment ezekre a papírmunkákra, de hát ezeket már rég el kellett felejteni. A fizikai munkát pedig ösmertük, és oda mindig olyan embereket állítottunk be, akit megtanítottunk és meg tudta csinálni. Amikor már a gépesítés megjött az 1960-as években, akkor voltak olyan szép munkák, hogy este beállítottuk az árokásó gépet és reggelre kiásott egy kilométert, és azt mondjuk 12 emberrel be lehetett fektetni már, és megint lehetett egy kilométert haladni előre. Ha a terep olyan volt. De ezt mindig a munkahelyen, ott kellett megállapítani, hol lehet géppel ásni, hol lehet kézzel ásni, ahol a gép nem bírta, ott a munkát kézi erővel kellett megcsinálni.
Minden munkának normája volt abban az időben. A gyalogos munkának is volt egy normája, és a gépi munkának is volt egy normája. Na most volt előtte egy terv, amit a műhely készített az asztal mellett, és azzal kellett összehasonlítani a kinti munkát, és volt, amikor jól jöttünk ki a tervvel, ezzel az asztal mellett készített tervvel, volt amikor túlteljesítettük, volt amikor nem értük el. De egészében azért jól jöttünk ki. Hát én nem tudnám most ezt olyan embernek elmagyarázni harminc év távlatából, aki nem ösmeri a munkákat. Ha olyan embernek kellene elmagyarázni, aki ott volt velem, vagy tudná, akkor az más lenne, mint így. Ezt már megérteni is nehéz lenne.
Akkoriban egy volt a lényeg, hogy mindenkinek legyen munkája. És felvettünk mindenkit, aki munkanélküli volt, munkanélküli ember nem is igen volt az országban akkor. Régebben azért volt jó, mert nem volt lézengő ember, nem volt hajléktalan ember, mert a hajléktalanok elhelyezkedtek a munkásszálláson. És ameddig csak ez a rendszerváltás nem volt, addig az embereknek volt szállásuk, meg volt munkahelyük. És utána ez nagymértékben megszűnt. A munkásszállás is megszűnt, az embereknek nincs munkája, és azóta van ez a szenvedés. Kinek van munkája, kinek nincs.
Hát a munkarend úgy volt, hogy hétfő reggel hétkor kezdeni kellett. Tehát aki elutazott péntek este haza, annak vasárnap este el kellett indulnia otthonról, hogy visszaérjen. Reggel hétkor munkába kellett állni. Ez volt a rend. És nagyon is büszke volt az öreg Halász Gábor bácsi az akkori vezető ránk, amikor egyszer Debrecenben dolgoztunk. Az öccse és az anyja ott lakott Debrecenben. És egyszer ő éppen hazautazott hozzájuk, s hétfőn reggel úgy gondolta, na most nem megyek Pestre, mert nem volt neki Pesten lakása, ott lakott a munkásszállón, vagyis hát nem munkásszállásnak hívták azt, hanem szállodának. A BUVIG-nak volt egy szállása. És ott volt egy kis szoba, két ágy volt benne, az egyikben a Gábor bácsi aludt minden nap, mert ugye ő Pesten dolgozott, de lakása nem volt, aztán Debrecenbe járt haza, amikor nem Szegedre vagy máshová, mert ugye mindenütt voltak nők, ahova elmehetett hétvégén. Ekkor éppen az öccsénél volt meg az anyjánál, én meg épp Debrecenben dolgoztam. És nagy bölcsen jön végig a Fő utcán Debrecenben, hogy na most meglátom, hogy a Sárközi mikor kezd! És hét óra tíz perckor valahol összetalálkoztam vele. Nagyon örült neki.
Hát ugye, hogy ki mikor kezdett, ki amikor odaért tulajdonképpen, de a hivatalos kezdés az hét óra volt. És ahol csak lehetett be is tartottuk, olyan nem volt, hogy ne tartsuk be, mert az mindenkinek abban az időben érdeke volt. És hogy meddig tartott a munka? Pénteken egy-két óráig. Pénteken délután mindenki hazament, a munkások többsége vidékről járt be. Általában tíz órát dolgoztak hétfő, kedd, szerda, csütörtökön, és ami még hiányzott pénteken azt megcsinálták.
Én vidéken mindig kibéreltem egy irodát és ott laktam. Vagy az irodahelyiségben, vagy a mellette lévő helyiségben. Hogy közel legyek a munkahelyemhez, mert az előbb már említettem, hogy éjfélig általában dolgozni kellett. Még ha este el is mentünk valahova vacsorázni, utána nyugodtan visszatérhettem és dolgozhattam. Nem zavart senki. A munkavezető és a szolgálatvezető, mindenki elment aludni, az építésvezető dolgozhatott nyugodtan. Éjjel nemigen szerettem, ha van ott valaki, mert akkor beszélt. Akkor nem lehetett írni. Az írásbeli munka az több volt, mint az irányítói munka. És hát az egész napom eltelt azzal, hogy kint a határban, vagy a községben, vagy a városban ahol dolgoztunk, ott elirányítottam a munkát, és gondoskodtam arról, hogy minden legyen kész a megfelelő időben és a megfelelő helyen, és az írásbeli munkát azt meg utána végeztem el.
Fentről mindig végzett technikusokat raktak oda mellém abban az időben. Egyszer kaptam egy technikus gyereket, akinek vállig érő haja volt meg lelógó bajsza és szakálla, és hát olyan célból kaptam én ezt a technikus gyereket, hogy tanítsam be. Ahhoz, hogy megtanuljon egy munkát, el kellett vinni hivatalos helyekre is, és hát városi főmérnökökkel, meg a helyi vezetőkkel kellett tárgyalni nagyon sok esetben. És én úgy gondoltam, hogy viszem magammal ezt a srácot, legalább sokat lát és hall, és tanulhat, és amikor már mindent tud, illetve nagyjából mindent tud, rá tudom bízni az adminisztrációs munka egy részét.
Salgótarjánba mentünk éppen, ha jól emlékszem, de megálltunk Hatvanban, és mondtam neki, hogy bemegyek, itt a baloldalon van egy kis kávézó, iszok egy kávét, te meg menjél ide a jobboldalra, mert itt van a borbély. És nyiratkozz meg, borotválkozz meg rendesen, mert holnap megyünk a városházára Salgótarjánban, és hát ilyen ábrázattal nem fogsz velem jönni. És míg én oda bementem, ittam egy kávét meg egy pohár sört, addig ő teljesen kopaszra lenyiratkozott. Először nagyon érdekes volt ahogy kinézett, de aztán megszoktuk egymást és nagyon intelligens gyerek lett belőle. Annyira helyes gyerek lett, hogy a lakásunkból ki lehetett látni az utcára, az utca túloldalán is volt egy ház, ahonnan meg egy csinos kislány tekintgetett kifele, és addig tekintgettek így az úton keresztül, hogy feleségül is vette a következő évben azt a kislányt. Vannak ilyen dolgok is, amik nem közvetlenül a munkához tartoznak, de azért ott is figyelembe kellett venni. Már a nevét sem tudom ennek a gyereknek tulajdonképpen.
Katonákkal először 1962-ben dolgoztattak a Kábelüzemben Pécsen, 1963-ban már több helyen volt, 1964-ben már én is ott voltam a honvédségnél, több helyen is, Salgótarján környékén, Pásztón, meg a közeli hegyen. Aztán Pásztóról átmentünk Jobbágyira és Bujákra. Aztán Bujákról visszamentünk Pásztóra. Bujákon az objektum hátsó szárnyánál jöttünk ki. Kádárnak volt ott Bujákon egy nyaralója, most nem tudom mi van ott. Kádár már nincs ott, az biztos.[3] Bujákon hátul kijöttünk és mentünk Pásztóra. És aztán volt még a Jobbágyi-Gyöngyös közötti összeköttetés kiépítése. Majd Karancs, ott egészen közel mentünk a határhoz, különféle pontok voltak kijelölve, nem tudom mi van azokkal azóta.
Akkoriban a Magyar Posta a Honvédséggel kötött egy szerződést, hogy a katonáknak adjunk munkát. Rengeteg olyan ember volt, aki katonaköteles volt, de nem volt alkalmas harci kiképzésre. És hát ezzel is előre lehetett vinni a munkát. Nem volt ez valami nagy üzlet, ha nagyon megszámoljuk, nem volt az olcsóbb, mint a civil munkás. Csak hát ilyen volt a politika. 25 évig dolgozott a posta a honvédséggel szerződéses viszonyban. Ugyanúgy felmértük a teljesítményüket, mint a civil dolgozóknak, és aztán ugyanúgy fizették őket, csak hát nem teljes bért kaptak, mert abból a bérből meg kellett élni a katonai vezetőknek is. De hogy aztán milyen arányban osztották el ezeket a pénzeket, azt én nem tudnám megmondani.
Ezt a központ intézte. A termelési osztály volt arra jogosult, hogy szerződést kössön a honvédséggel, sokszor csak a Posta vezérigazgató meg a HM illetékes vezetője tudott a dolgokról. És hát ők megállapodtak valamilyen szerződésben, és az üzemben ezt a szerződést végrehajtották. Hát volt olyan esztendő, hogy egy század katona volt az irányításom alatt. Salgótarjánban voltak elszállásolva, és a környéken dolgoztunk. Nem volt az más, mint a civil ember. Annyiból volt más, hogy volt vele egy katonai irányító, aki este-reggel egy kicsit formába rázta őket, katonai oktatást tartott nekik, egy kis kihallgatás, egy kis jobbra-balra, egy kis vigyázzállás és a többi, utána ugyanúgy kellett nekik dolgozni, mint a civileknek.
Hát az egyik legnagyobb munka talán a 670-es objektum megépítése volt a hozzátartozó kábelekkel, mert ugye ott minden minisztériumnak és minden állami vezetőségnek helye volt és külön irodája lett volna, ha a helyzet úgy hozza. Ha mai szemmel nézem, akkor ezek inkább felesleges kiadások voltak. Rengeteg milliárdot költöttünk el azért, hogy valaki kitalálta, hogyha esetleg háború lesz, akkor mi legyen. De háború nem lett és ott maradt a rengeteg kábel, ott van a föld alatt. Hát most már lehetne róla beszélni. A nógrádi objektumról, Jobbágyiról is, de nem akarok nagyon beszélni.[4] A 670-es objektum ez tulajdonképpen Jobbágyi és környéke. Ott az egész budapesti kábel, ami a sziklaközpont alapján készült, a sziklaközpont szerintem még most is megvan a Gellért hegy alatt, hát az is egy katonai objektum, ahol mindenféle minisztérium, és mindenkinek a hálózata be volt vezetve.
Ez a 670 ez olyan, hogy háború esetén az összes miniszter meg minden osztály, a kormány szinte minden tagja ott lakott volna, és nekik a hírhálózatot elő kellett készíteni. Hát hogy az hogyan néz ki, arról én még most sem beszélek. Ezek voltak azok a titkos munkák, amikről nem volt szabad beszélni.[5] Azért voltak erről tervek meg papírok, és én nem hiszem, hogy mindent megsemmisítettek Tiszta kősziklába kellett dolgozni a kábelbevezetéseknél, és az akkori igazgató Koczina hozott nekem olyan embereket, akik régen azt a kőbányát csinálták, mert ez az egész objektum egy hatalmas hegynek a belsejében volt. Úgy képzeld el, hogy kívülről egy nagy hegy, de ha odamész, akkor látod, hogy egy gyönyörű épület belül. Tehát azt ki kellett onnan robbantani, ki kellett termelni, ki kellett hordani valakinek. És én ismertem olyan kőbányászt, aki ezt csinálta régen, és elhozta nekem a Koczina, és robbantgatott ott egész nap.
Számtalan problémánk is volt a munkák során. Egyszer, azt sem tudom milyen nap volt, csak azt tudom, hogy a karácsony előtti utolsó munkanap volt, és Gábor Karcsi szegény, mert az is meghalt már, fektette a kábelt. És amikor bejön, azt mondja, helyretettünk négy dobot, de egy dobbal valami nem stimmelt. Kérdezem, mi nem stimmelt? Azt mondja egyezett a dobszám, de egy szám nem pontosan az volt, ami fel volt neki írva, és amellett a kábel rövidebb is volt, mert megvoltak ott a hosszak minden besorolt kábelnél, és rövidebb volt 120 vagy 130 méterrel. Mondom ez baj. És mit csináltál? Hát letettem. Az már úgyis ott lent van, még le is porolták a szántóföldben.
És akkor elment mindenki haza karácsonyozni, már nem kellett dolgozni azon az öt napon, mert jött az újév, és újév után mindenki visszament a munkahelyére. Addigra lett már a kábeleken méteres hó, és az árok is be volt temetve. Visszamegyek oda és előszedem a papírokat, megnézem a dobot, ott volt több száz dob, és akkor megnéztem és láttam, hogy tényleg egy szám nem stimmel. Akkor írtam jelentést, hogy ez és ez nem stimmel, és megnéztük a kábelt is, a végit is, és nem az a kábel volt, ami kellett volna. És akkor az én jelentésemre egy hónap múlva megjelenik három ember. Az Anyaghivatalból jött egy koma meg a raktárból, meg egy a vezérből. Megnézték és akkor rájöttek, hoppá, egy ilyen kábelt gyártottunk mi ekkor és ekkor, a gyárból ki is jött, valahol Kaposvár és Pécs környékére kellett volna az a kábel. És akkor én szépen leírtam ezeket a dolgokat, amiket tudtam, és annyit mondott nekem a Csáki az akkori igazgató, hogy gyűjtsem egy külön papírra ezeket, adnak egy külön munkaszámot, és akkor majd lesz valami. És szépen kigyűjtöttem és pénzben kijött hogy ennyi forint, amit nem lehet elszámolni.
Hát ezt vagy a Kábelüzem megfizeti, vagy próbáljátok meg elszámolni az Anyaghivatalnál. Az Anyaghivatal elismerte a hibát, hiszen miért ne ismerte volna el, mikor volt egy olyan törvény, egy megállapodás, hogy a postaszervek egymás között kártérítést nem fizetnek. Tehát ha énnekem van egymillió értékű anyagom, és azt ellopja valaki, és azt megtudom, hogy az Anyaghivatal vitte el, postás vittel el, akkor nem tehetek semmit. Én viszont fizessek, mert elszúrtam a dolgot. Megbüntettek 8 ezer forintra. Hát akkoriban sok ember nem keresett annyit. És ugye jön a büntetés meg jön a fellebbezés, aztán a tárgyalás, megint a fellebbezés, és akkor azt mondja a Klári, mert náluk voltak ezek a dolgok, Imre bácsi a jelenlegi főnökség úgy döntött, hogy a munkaügyi bíróságra kerül az ügy. Hát ha odaadják, adják oda. És akkor azt mondja két vagy három nap múlva a Klári, hogy most voltam a bírónál, és átadtam neki a keresetet. És megadta a bíró nevét, írja le Imre bácsi amit tud az ügyről, és vigye oda a bírónak. Fogom magam, leírok mindent egy hatalmas levélben, és elviszem a bírónak, aki kérdezi, hogy ki küldte magát ide? Hát mondom a Lengváry Klári. Azt mondja, hogy nekem magával nem is lett volna szabad szóba állni. Mert ugye ez is egy törvényi előírás. De hát már szóba állt és elfogadta papíromat.
Akkor elmentünk a következő tárgyalásra, akkor megint jöttek azzal, hogy az Anyaghivatal elismert mindent, de hát ők nem fizetnek. Aztán azt mondja a bíró, hogy akkor egyezzenek ki. Hát jó akkor kiegyezünk. Mondom akkor valamit fizetek, ha már nagyon akarja. Azt kérdi tőlem a bíró, hogy hát mennyit ismer el ebből? Hát, egye meg a fene, ezer forintot fizetek. Adok ezer forintot. Azt kérdi a mellettem ülő Gábor Karcsitól: És maga mennyire érzi magát bűnösnek? Menyit fizet? Azt mondja 1500-at. Mondom süket vagy, én azért ígértem ezret, hogy te kevesebbet adjál. És erre megkérdezték a Kláritól, hogy ehhez mit szól. Hát el kell fogadja. Ennyi volt az egész. Felvették a jegyzőkönyvet, befejeztük, bejöttem, kifizettem az ezer forintot, azt kész. És én ezt szépen letárgyaltam volna a Csáki Lacival, és amikor megyek be, a tárgyalás volt pénteken, megyek be hétfőn, mondják, hogy meghalt a Csáki.
A sok munka mellett a Kábelüzemben mindig volt egy olyan munkakör, hogy szervező. Annak semmi más dolga nem volt, csak az, hogy szervezzen. Hogy átszervezze az üzemet. És amikor átszervezte az üzemet, akkor életbe lépett az új üzem, akkor ő mehetett tovább, aztán átszervezte a másik üzemet, a harmadikat, aztán megint visszajött ide, mert mit tudom én, öt évenként megint minden üzemet át kellett szervezni. A szervező dolga volt az is, hogy az átszervezett üzemeknek új neveket találjon ki. Minket ez nagyon kevéssé érdekelt. Az, hogy mikor voltunk Átviteltechnika, és mikor Polékáv és mikor voltunk Kábelüzem, meg mikor lettünk Posta Építési Üzem, hát ezek nem számítottak.
Az én harminchat évem alatt legalább hatszor át volt szervezve az üzem. Mi nem sokat éreztünk abból, csak annyit, hogy más bélyegzőt kellett használni, más lett a nevünk, de egyébként a munkánk ugyanaz volt. Azt tudom, hogy volt egyszer egy munkaszervező, kijött az üzembe minden héten, széjjelnézett, hazament, akkor irogatott valamit, aztán eljött a nyár, akkor kiment a Balatonra, lefeküdt ott valami matracra, ami úszott a vízen, ő meg elaludt, és ott meg is halt. Biztosan nem gondolkozott azon, hogy mi fog történni, hogyha ő ottan elalszik és leesik arról a matracról. Hát ilyen dolgok is előfordultak. Az építésvezetőnek is mindig nagy volt a felelőssége, mert a munkavédelmi dolgokra is oda kellett figyelni, hogyha valami probléma volt, vagy valakit baleset ért, hát azért felelni kellett. Általában nem sok történt, de azért ha jól emlékszem volt két-három halálos baleset. Nem nálam, de más kollegáknál előfordult.
Az átszervezések mellett a vezetőket is gyakran váltogatták. A kezdeti időkben azért váltogatták, mert a vezetők az oroszok bejövetele előtt is vezetők voltak. Akkor politikai okból kellett leváltani őket. Az öreg Földvári, aki aztán az igazgató lett, egy öreg kőművesnek volt a segítője. Nagy kommunista ember volt, és azért tették őt igazgatónak ide. Hát ilyen volt az élet. Aztán a munka akadozott, mert ez a Földvári csak nem tudta a dolgokat rendesen elintézni, úgy, ahogyan kellett volna. De az átalakuláshoz olyan ember kellett, aki a pártnál mindenféleképpen megbízható volt. És amikor már egy kicsit változott a helyzet, az ötvenes években, akkor jött a Gazsi Nándor. Az meg munkásőr volt, egy darabig itt volt, aztán hogy hova került nem tudom. Később is találkoztam vele, de én meg nem kérdeztem tőle utána, hogy hol dolgozik, meg miért dolgozik. Még fiatal volt, úgyhogy valami munka kellett neki. Adtak neki. A párt irányította akkor az országot, és ők helyezgették ezeket az embereket, hol ide, hol oda. Hát például kellett egy tanácselnök, akkor nem volt választás, hanem akkor a megyei bizottság megbízott valakit itt Gyálon, hogy legyen itt tanácselnök. És ugyanúgy ment az országban mindenhol.
Az egész ország területén a Posta fel volt osztva hét igazgatóságra, amikor én idekerültem. Minden igazgatóság a saját területét el kellett hogy lássa. Akkor még egyben volt a levélkézbesítés a csomagkézbesítés a szállítás és a hírközlés. A hét igazgatóság: a budapesti, a Budapest-Vidéki, a miskolci, a debreceni, a szegedi, a pécsi és a soproni. És még utána jött a helyközi. A helyközi az csak a távkábelek fenntartásával foglalkozott, a távkábelek építését mi végeztük, de a fenntartási munka az övék volt. Ha valami nagyobb problémájuk volt, azt megrendelték nálunk. A Budapest-Vidéki Igazgatósághoz három megye tartozott, Pest megye, Nógrád Megye, meg Fehér Megye. Az ő területükön is a nagyobb munkákat nálunk rendelték meg, a fenntartást meg ők végezték. Ugyanolyan igazgatóság volt, mint a miskolci vagy a pécsi. A hét igazgatóságból egy volt. Ennek a hét igazgatóságnak a hírközlési, illetve a kábeles részét egyszer összevonták. Az lett a POLÉKÁV, a Postai Légvezeték és Kábelépítő Vállalat. Ez az ötvenes évek végén lett összevonva, először Posta Átviteltechnika és Kábelüzem voltunk. Utána ezt a Kábelüzemet szervezték át úgy, hogy a hét igazgatóság összes kábelmunkáit ránk hagyományozták. Akkor került ide a Halász Gábor főmérnöknek és a Dedek volt az igazgató egy darabig. De a Dedeket aztán leváltották, mert a régi igazgatókat ugye mindig váltogatták abban a rendszerben. Aztán jött ide a Gazsi Nándor, aztán a Gazsi után jött a Koczina ha jól emlékszem, aztán jött a Csáki, aztán pedig jött a Szöllösi, végül a Szirbek.
Hát tulajdonképpen akkor sem csináltunk egyebet, mint amikor másnak neveztek bennünket. Nem lehetett azt észrevenni csak a bélyegzőn. Ugyanaz volt a munkánk, megrendelte valaki és el kellett végezni. Fel kellett vonulni, ki kellett menni, el kellett a munkát végezni. És én ebben nem láttam semmi jót, semmi szépet, semmi érdekeset, csak azt, hogy munkánk van és csinálni kell. Éjjel-nappal. Mert az építésvezetőnek a munkaköre az olyan, hogy nincsen szombat, meg vasárnap, meg éjjel, hanem mindig csinálni kell. Vidékre általában szerdán rakták meg mindig a vagonokat, ezek pénteken értek le vidékre. És az építésvezető hiába ment haza, akkor is gondoskodni kellett arról, hogy az a vagon ki legyen rakva. Tehát ha elmentem haza akkor intézkednem kellett, hogy valaki ott maradjon és megszervezze, hogy a vagon ki legyen rakva. Ha mással nem, akkor alkalmi emberekkel.
Alkalmi embereket pedig fogadni kellett, a munkát el kellett végeztetni, és ki kellett fizetni. És akkor jöttek mindig a vitatkozások, hogy sokat fizettek, vagy keveset fizettek, a könyvelő mindig sokallotta, ezért mindig csatát kellett vívni, az emberek érdekében sokat harcolni a vezetőkkel. Mert ők azt szerették volna, ha mindent elvégeztek volna az emberek ingyen a munkaidő alatt. Azon kívül semmit. És minden rendben legyen. De hát nem így megy. Azért az élet nem olyan, mint amilyennek elképzelik az asztal mellől ezek az írástudó emberek, hanem azt úgy kell elvégezni, hogy a valóságban minden stimmeljen. És ebből sok ilyen vitatkozás, meg harc volt 36 év alatt.
Az alkalmi munkásoknál nem volt felvétel csak az adataikat kellett fölírni és beírni egy bizonyos nyomtatványba, és aláíratni vele, hogy ennyi és ennyi pénzt felvettem, ennyi és ennyi munkáért. Hát volt olyan hely, hogy jelentkeztek munkára, volt olyan hely, hogy nem. Ha nekünk ott maradtak emberek, mert volt olyan ember, aki nem utazott mindig haza, hanem a munkásszálláson lakott, akkor azokat lehetett mozgósítani. Vagy lehetett vidéken a vidéki igazgatóság embereinek üzenni, vonalfelvigyázóknak vagy ehhez hasonló beosztású embereknek, hogy gyertek, mert vagonpakolás van, és ennyit meg ennyit fizetünk érte. Volt aki eljött, volt aki nem jött. És volt rá eset, hogy magunk is kimentünk és fölraktuk a vagont. Ha sofőr volt, akkor a sofőröket is igénybe vettük. Nagy hajsza volt ez. De az emberek rá voltak szorulva a pénzre.
A POLÉKÁV-os időszakban a központban bent hat – nyolc brigád volt már az ötvenes évek elején, vidéken pedig mindig felvettek alkalmi embereket. Amennyire szükség volt. Akkor még nem volt ennyi gép, mint a hatvanas években, amikor már gépesítve volt a munka. De a gépesítés ellenére amikor a Tiszántúli Távkábelt csinálták, a Szegedit, a régit, hát oda melós kellett, elmentek olyan helyre mint Tótkomlós például, ott volt az a sok hosszúlábú tót gyerek, és felvettek mindenkit. Vagy Kiskundorozsmára. És sok ilyen hely volt, ahol toboroztuk az embereket. És volt olyan hely, ahol az egész falu elment a Kábelüzembe dolgozni, de most ez már nem megy.[6] Bejártak nagyon sokan a Monor melletti Gombáról is. Amikor itt a Kábelüzemben kezdtem ösmerkedni a néppel ötvenben Gomba meg Alsónémedi sok munkást adott nekünk. Hát ez a két falu kiadta jóformán a Kábelüzemnek a benti részlegét. A melósok majdnem 80 százaléka Gombáról vagy Alsónémediből került hozzánk.
A cég neve tehát egy időben POLÉKÁV volt.[7] Akkoriban a Bajtárs utcában volt az agy, ott volt az építőknek a telephelye, a szerelésnek pedig a Dandár utcában. Akkor a cég létszámilag is kisebb volt, elfértünk. Még amikor én odakerültem 1950-ben, a portástól az igazgatóig mindenki elfért abban a két helyiségben. A Mátyás utca 1-3-ban az emeleten volt a vezér meg a vezetők, az igazgató, a főmérnök, a könyvelés, a bérszámfejtés meg minden. 1951-ben már elkezdtek szaporodni, és 1953-ban pedig kezdtek terjeszkedni egész Budapesten az irodák és épületek. A Váci utcába is költöztek 1953 vagy 54-ben, de egy részleg a Benczúr utcában volt, a könyvelés, és egy másik utcában, a Dunához közel is volt még egy részleg. A Guszev utcába később 1957-ben költöztek. Még a forradalomkor is a Váci utcában voltunk. A Gazsi Nándor volt az igazgató ott a Váci utcában. Én a dátumokra már nem emlékszem pontosan, hogy mikor mi volt, de a POLÉKÁV azért lett Posta Légvezeték és Kábelépítő Vállalat, mert az egész területen a légvezetékes és kábeles munkát elvégezte.
Amíg a cég neve POLÉKÁV volt, addig a vidéki kábelfenntartás is a Kábelüzemnél volt. Utána volt a Rabi féle cég.[8] Az építési részleg nálunk volt a Bajtárs utcában a jobboldalon, a másik része pedig még a Dandár utcában, a szerelés. És aztán amikor mi átjöttünk a Fogadó utcába, akkor a Bajtárs utcát elfoglalta a fenntartás, de akkor már hozzácsatolták az Ivánka utcaiak egy részét is.[9]
A Bajtárs utcában két barakkszerű épület volt, az egyiket konyhának használták, volt ott egy nagy ebédlő, és a végiben egy raktár. A másik barakkban irodai munkások dolgoztak, oda azt hiszem a szerelésnek az irodai részlege került már az 1950-es években, aztán később az is raktár lett, ruharaktár. Amikor a főnökség már kiköltözött onnan, akkor mindenből raktár lett. De hát én ezzel nem nagyon foglalkoztam. Én tudtam, hogyha bejövök vidékről hova megyünk. A Váci utca jó hely volt, ott volt egy meglehetősen szép, nagy szoba az építésvezetőknek, de hát akkor még 14 építésvezető volt 1956-ban azt hiszem, meg volt három normás, és olyan nagy szoba volt, hogy ez a 14 asztal plusz a normásoknak egy vagy kettő még ott elfért. Később azt mondták, hogy össze kell szorulnunk, mert ezt a nagy helyiséget le kell adni, és akkor abból a nagy szobából azt a 14 asztalt szétrakták 14 szobába. Az én asztalom bekerült a műszaki osztályhoz.
Abban az időben aztán kijelöltek minden osztályról egy embert, aki a vidéki építésvezetőket úgymond patronálta. Nekem patrónusnak Halász Gábor jutott, és így az én asztalom bekerült a műszaki osztályra, a Halász Gábor szobájába. Aztán ott volt egy évig. Ha bementem egy-egy hétvégi napon, akkor oda mentem be, bepakoltam, és akkor azt a kis adminisztratív munkát, amit kellett, elvégeztem. Aztán egyszer azt mondja a Gábor bácsi, hogy felveszünk nyugdíjasként egy embert. Elég öreg volt az az ember, akit felvettek. És neki kellett az asztalom. Átadtam annak az embernek az asztalomat, én pedig visszajöttem a Bajtárs utcába az emeletre. Aztán az építési részleg szépen lassan visszakerült a Bajtárs utcába. Már 1959-ben az építési részleg a Bajtársban volt. És ott voltunk egészen 1972-ig, úgy emlékszem 1972-ben költöztünk el újra. Amikor pedig a Guszev utcába átköltöztünk először nem fértünk be a nagy házba, a raktárban voltunk, a raktár épületben.
A régi kábelesek közül élénken emlékszem még néhányra. Én a Koczinát például nagyon barátságos kedves embernek tartottam, nem volt semmi problémám vele. Úgy hallottam, hogy mielőtt ide került volna a Honvédségnél párttitkár volt. Én jó viszonyban voltam mindenkivel, akivel együtt kellett dolgozni, mert úgy könnyebb volt az élet. Általában egymással jól kijöttünk. Hát mindenkinek megvan a saját felelőssége. Bármilyen beosztásba is kerül az ember. Amikor ő idejött, másnap én elmentem Szegedre. Jártam bent a Váci utcában, de nem találkoztam vele. Úgyhogy én csak akkor találkoztam vele, mikor Szegedről visszajöttem, két és fél év múlva. 1959 augusztus végén elmentem Szegedre és 1962. április 15-én jöttem vissza.
Akkor bejöttem, és akkor találkoztam össze Koczinával. Megösmerkedtünk, jó barátok voltunk, nem katonáskodtunk. Csak egy olyan emberrel találkoztam, aki nagyon haragudott rá. Ez az ember a Jobbágyi objektum parancsnoka volt. Ő azt mondta, hogy ide amíg én itt vagyok a Koczina be nem teszi a lábát. Szóval én a Koczinát nem láttam katonás embernek sosem, sőt olyan viccesen mindent meg lehetett neki mondani. Kijött hozzám egyszer Szegedre. Új-Szegeden laktam, volt ott két szoba, az egyik iroda volt, a másik pedig a szállásom volt. Mikor kijött Szegedre, akkor jött vele a Mosonyi[10], nahát az volt a mosolygó hóhér, azt más is úgy hívta, nem csak én, aki bejött és azt mondta: Kérem a pénztárkönyvet meg az ellenőrzési könyvet! Hát mondom, üljön már le, most mit ugrál itten!
Jött az igazgató vele, inkább vele foglalkoztam, mint a Mosonyival. Aztán az igazgatóval megegyeztünk abban, hogy menjünk ki Szegedről Röszkére, mert ő hallotta, hogy ott lehet venni pulykát, meg lehet venni tyúkot, meg kakast, meg mit tudom én mit, ő azt nagyon szerette. Akkor azt mondtam a Mosonyinak, odaadok mindent, itt van, írjon be mindent, amit akar. Nézzen át mindent, odaadtam a pénztárkönyvet, a pénztárt, mindent, aztán számoljon amit akar, én meg elmentem a Koczinával meg a Tót Kálmánnal, a sofőrrel Röszkére vásárolni. Bejártuk ott a tanyavilágot, vettünk tyúkot, meg pulykát, meg amit kellett, ami tetszett nekik, voltunk három vagy négy tanyán, vettünk bort is meg ittunk is, szóval jól éreztük magunkat. Ő nagyon helyes jóindulatú kis öregember volt. És a lánya is olyan barátságos volt. Évának hívták, ott dolgozott nálunk az is valahol. Nekem tetszett az öreg, csak azt hiszem nyugdíjba ment.
Na most az a tag, aki az objektum vezetője volt, az ki nem állhatta a Koczinát, mert a Honvédségnél amikor együtt dolgoztak a Koczina volt a párttitkár. És Jobbágyiban a főnök valamilyen repülőbalesetet szenvedett néhány évvel korábban. Elmondta nekem, hogy rálőttek a repülőre, amin ő ült és megsebesült. 1965-ben lehetett ez a beszélgetés, tehát az 1950-es évek elején lehetett ez a baleset. Sebesült volt, és úgy tudom, hogy összekülönbözött a Koczinával. És emiatt a baleset miatt ki nem állhatta a Koczinát.[11]
Régebben az igazgatók munkásemberek voltak még, az elmúlt rendszerben. Én sokáig úgy éreztem a Dedeknél, hogy máshogy bánt az egyszerű emberekkel. Ha bement hozzá egy technikus vagy egy melós, akkor azt a végtelenségig magázta, és három lépés távolságot tartott, de ha bejött egy régi társa, akivel együtt végzett az egyetemen, akkor rögtön „Szervusz!” és a többi és a többi. Tehát, aki egyetemet végzett az egész más ember volt számára, máshonnan jött, az nem olyan, mint az a melós.
A Dedek öregségére megváltozott. Soha nem hallottam még, hogy kiment valahova és azt mondta az építésvezetőnek, hogy gyere, most én fizetek neked. Időskorában ez is megtörtént, mégpedig amikor Jobbágyiban dolgoztam. A Honvédségnek volt egy lakótelepe, és ott az egyik épület aljában kimérés volt, étel, ital, mindent lehetett kapni. Én ott laktam a második emeleten, ott kaptam két szobát, és egyszer bejött a Török Zoli és mondja, hogy a Dedekkel jött, és a Dedek ott vár lenn. És akkor talán még rövidnadrág volt rajtam, mert nyár volt, nagy forróság, akkor mondom felveszek egy másik nadrágot, és úgy megyek le. Megbeszéltünk a Dedekkel mindent, és a végén azt mondta, hogy most én fizetek.
Azt akkor ott volt ő, meg a sofőr meg még a Tóth Kálmán. Ő egy aranyos ember volt, legalábbis én nagyon szerettem. A Mészáros Józsefet viszont ki nem állhatta. Mindenkinek van egy olyan embere akit nagyon szeret. A másikat meg utálja. Na most a Mészáros is [12] utálta a Tót Kálmánt. Ugyanis arról volt szó, hogy a számjeles munkákra Tóth Kálmánt odatennék építésvezetőnek. Akkor a Jóska felháborodott a dolgon, és elhatározta, hogy utánajár, hogy ő legyen a főépítésvezető. Bement a Pártbizottságba. Nem is tudom hányadik kerülethez tartoztunk. Talán a IX. kerülethez. Kijárta a Pártbizottságnál, hogy ő legyen a főnök, és ő lett. Aztán itthagyta az üzemet ő is.
Halász Gábor nagyon rendes ember volt, csak sokan féltek tőle, mert olyan komor kinézete volt, és egy kicsit katonás volt a beszéde meg a megjelenése, de én nem féltem tőle, és hozzánk sokszor kilátogatott. Azért is kilátogatott mert küldték a vezetők, és olyankor aztán mindet megnézett, ami neki elő volt írva. Én sem tudtam meg ő sem, ő is csodálkozott rajta, hogy valami 116 féle dolgot írtak neki elő, amit át kellett nézni. Békéscsabára jött egyszer ki hozzám, és mondta: Már most mindent megnézünk! Aztán délután kettőkor leültünk az asztalhoz, és éjfélig nézegettük ezeket a dolgokat, mi hogy van elvégezve, mert ugye vezetni kellett az építési naplót, aztán a felmérési naplót, aztán a többi irodai dolgot a dolgozók felvételétől a szabadság kiadásától a végleges leszerelésig. Aztán az anyagnak a karbantartását, nyilvántartását, azt a 116 pontot végigellenőriztük délután kettőtől éjfélig. Amúgy én szerettem az öreget, mert el lehetett vele mindenről beszélgetni.
Nőtlen ember volt sokáig, 46 éves korában nősült meg, elvett egy asszonyt, akinek volt egy öt év körüli gyereke, azt szépen fölnevelgette, emlékszem, hogy még valahol Mezőtúron szedtünk össze valami bogarakat, mert a gyereknek bogár kellett. Óvodáskorú gyereknek való dolgok is eszébe jutottak öregkorára. Hát én csak néztem, hogy az ilyen öreg ember miért foglalkozik ilyennel, de hát úgy látszik, hogy sose elég öreg az ember. Mert nálam akkor voltak kicsi gyerekek, mikor fiatal voltam, nem 46 éves koromban, hát 45 éves koromban már unokám volt. És hát mire megnőtt az a gyerek, akit ő felnevelt, addigra ő már meghalt. Úgyhogy az embernek addig jó ha van gyereke, míg fiatal, amikor már öreg, akkor meg a nyugdíjas fiával beszélgessen el meg a nagyunokákkal, nem a kicsikkel. Mert a kicsik addig jók, amíg az ember fiatal, és örömét leli bennük, mert ha már öreg, akkor már más dolgok érdeklik. Az életnek fontosabb dolgai is vannak, nemcsak az, hogy játsszon a gyerekkel.
Török Zolinak három gyereke volt. Az első gyereke olyan 3-4 éves volt, mikor meghalt szegény. Aztán volt egy fia, aki később sofőrként járt hozzánk, meg a lánya, aki ott dolgozott bent. Pándi Jóskának két fia volt. Egyik ott dolgozott nálunk, rajzoló volt, a rajzteremben dolgozott, a másik azt hiszem disszidált, a nagyapja kint élt Németországban. A Sarkadi Józsi is meghalt. Szegény Sarkadi, ő meg futott, mindig futott. Az utolsó pillanatig futott szegény, mi meg futottunk utána, mert kerestük. Négy éve halt meg. Szegény sajnos bekerült a Hárshegyi Szanatóriumba, az idegszanatóriumba, és ott is hunyt el. Két éve halt meg a Jenő, Nagy Jenő. Ő nagyon öreg volt, 13-as. Vastag Jani 14-es. Ki volt még ott? A Tót Kálmán idősebb volt, 11-es volt, ő már régen meghalt. A Bakonyi bácsi is meghalt.
Amikor én eljöttem, akkor volt ottan mellettem az a mérnök fiú, akinek odaadtam mindenemet, asztalomat, székemet, mindenemet, Kocsis Zsoltnak hívták. Ő ott van most a Vezérben. A Dérszegi bent dolgozik még most is az Andrássy út 3-ban, a múzeumban. Van a múzeumban egy szoba, ahol ki van írva a falra, hogy Posta Központi Kábelüzem. Ott van az üzemi címer. Egyidősek vagyunk. Ő sem tudja abbahagyni, nem tudja letenni a ceruzát. Hát neki ez az élete. Jönne inkább szőlőt kapálni. Szána Ferit is ismertem. Mikor 70 éves volt a Kábelüzem szakszervezeti bizottsága, akkor írtak egy tanulmányt, és abban olvastam, hogy ő is tagja volt annak a brigádnak, aki az első kormánykitűntetést kapta. A Rádi Jóska volt benne, aki tavaly halt meg, a Szána és még ketten. Szerintem az ötvenes években kellett hogy kapják.
A Kukor Jánosra is emlékszem, egy olyan ember volt, aki mindent meghallott, mindenkit meghallgatott, és akin lehetett segített. Egészen más volt, mint a többiek, mondjuk a Dési. A Dési az egy úri gyerek volt, egy fehér kesztyűs gyerek volt, és azzal úgy is beszélt mindenki, de a Kukor az más volt. Meghalt aztán ő is. Hát elmentek ezek a régiek. És egyszer mi is régiek leszünk. Kollégáim nemigen élnek már. A Szirbek Robi sok mindent tud, mert ő volt a főmérnök egy darabig, meg ő volt az igazgató is egy darabig. Ő közelebb állt az irodai munkákhoz, mint a valóságos munkákhoz. Ő is kint kezdett, de amikor elvégezte az egyetemet estin, utána bekerült a központba és közelebbről látta ezeket a papírokat. Nekem egy munkát vagy kettőt vagy tizet kellett látnom egyszerre, ő meg láthatott kétszázat egyszerre. Tehát ő az egész üzemet látta és azt mondta ennyi millió, vagy ennyi milliárd, én meg láttam azt a félmilliót, amit havonta össze kellett hozni.
Én még 1950-ben a Postás Szakszervezetbe iratkoztam be. És amikor ötven éves tag lettem, ez volt 2000-ben, akkor a Postás Szakszervezet megköszönte az ötven éves tagságot egy levélben, nem is fogtunk kezet senkivel, mert nem volt kivel, és megnéztem a papíron a bélyegzőt, hát nem is Postás Szakszervezet, hanem a Hálózatépítők Szakszervezeti Bizottsága, aminek én nem vagyok tagja, soha be sem iratkoztam, küldte azt a levelet. Aztán a Cházár András utcában tartottunk 2000-ben a szakszervezeti székházban egy nyugdíjas találkozót.
Olyan volt ez a szakszervezet is, hogy nem volt rendes alapokon. Amíg a szakszervezeti titkárt vagy elnököt az igazgató fizeti, addig nincs harc. Az csak olyan, hogy imitáljuk a harcot. Hát a szakszervezet az egy érdekközösség, azoknak az érdekeiket kellett védeni. És mindig a vezetőkkel kellett felvenni a harcot tulajdonképpen. De ez nem valóságos harc. A cél az volt, hogy több legyen a pénz meg a haszon, a munkásembernek több legyen a haszna. Ezért kellett harcot vívni az igazgatóval, vagy a főmérnökkel, vagy a főkönyvelővel. Mikor melyikkel. És úgy csináltunk mintha veszekednénk, úgy csináltunk mintha akarnánk valamit, de nem csináltunk semmit. Mondták annak idején, hogy a honvédségnél például tartós semmittevés folyt, de azt úgy kellett csinálni, mintha az hatalmas nagy munka lett volna.
Nem voltam én bizalmi, vezetőségi tag voltam, de hát üzemi szakszervezetnek voltam a vezetőségi tagja. Megváltoztak az emberek is. Nem olyanok már, mint régen voltak. Régen olyanok voltak, mint én. Tehát szerettünk dolgozni. Azt néztük, hogy mit lehet valahol megtanulni, elsajátítani. A mostani meg azt nézi, hogy mit nem kell megcsinálni, mit lehet elhanyagolni, és miért lehet esetleg úgy fizetést felvenni, hogy ne kelljen érteni csinálni semmit. Ez nagy különbség. És amikor én eljöttem nyugdíjba, akkor is azt láttam, hogy jobb lesz innen már elmenni. Mert annyira megváltoztak az emberek. Akkor nekem már nem volt jó velük dolgoztatni, mert nekik már nem az a természetük volt, hogy valamit meglátni, valamit megtanulni, valamit megszeretni, és valamit jól csinálni, ez elmúlt. Jöttek azok az emberek, akik munka nélkül minél több pénzt szeretnének.
De voltak jó dolgok is. Voltak üzemi ünnepségek, volt olyan, hogy november 7-én vagy április 4-én valamit csináltak, valami kis mulatságot és azon voltak a gyerekek. A Postás üdülőbe is néha elmentünk. Hajdúszoboszlón volt az üdülő, aminek egy bajai srác volt a vezetője.
Idén pedig felhívott egy asszony, Németh Kornélia, aki a Posta Központi Kábelüzemnél azért volt állományban, hogy az átszervezéseket csinálja. A múltkor felhívott, hogy ellenőrizzen. Mert ugye a Posta Központi Kábelüzemnél eltöltött szolgálat után van ez a kedvezményes telefon. Aztán a beszélgetés elment a régi dolgokra. Emlékeztem én is rá, emlékezett ő is rám, és azért hívott fel. Mondja, hogy valahol ott van a Krisztina körúton.[13] Amikor én eljöttem nyugdíjba, akkor a PSZDK még működött.[14] Aztán amikor felépült ez az új hálózat, akkor Monorhoz tartoztunk. Monor megadta a PSZDK-t. Egy idő után azonban a kedvezmény megváltozott, mert addig az volt, hogy 75% a PSZDK, bármennyit is beszél az ember. Aztán jött az hogy 8000 forintra redukálták, és nekem Monor meg is fizette mindig ezt a 8000 forintot, levonta mindig a számlámról és tovább számlázta a Matávnak. Nem tudom mi volt a monori cég pontos neve, mindig változtatják a nevüket, ezek a lányok szeretnek havonta férjhez menni, és mindig megváltozik a nevük. Monor is már kétszer ment férjhez vagy háromszor, a múlt hónapban is megváltozott a neve, azt ne kérdezd, hogy mi a neve, de nem az, ami régebben. Ez a havi számla már nem olyan címen jött.
Na most egyszer megkeresett egy asszony a Matávtól, és azt mondta, hogy a Matáv akkor nyújtja csak a távbeszélő díjkedvezményt, ha náluk leszek előfizető. Hát erre felhívtam Monort és azt mondtam, hogy ne haragudjanak, de magukat most itt hagyom és elmegyek a Matávhoz, mert nekem a PSZDK számít. Utána egy papírt kellet kitölteni, és ezzel át tudtam menni oda, volt egy koma valahol a Vezérben, akkor még nem voltak így szétszedve, szétköltözve, és azzal megbeszéltem a dolgot. Ő meg is értette, csak odaadta valami kis libának, aki nem értett hozzá és összezagyválta úgy a dolgokat, hogy megint visszamentem a komához, és kellett vagy három hónap, mire helyrejött a dolog. Szóval valahogy így nézett ki. Aztán azóta így megy. És azért Márta lányomnak van most egy élettársa, most már öt éve Németországban dolgozik és elég sokat beszélnek, de nem mondhatom, hogy sok a telefonszámlám. Szóval megérte, hogy átjöttem ide.
Annak is megvan a története, hogyan kerültem nyugdíjba. Mikor Katalinpusztán dolgoztam, a Salgótarján Szentendre közötti hálózaton egy reggel elindultam itthonról kocsival, és ahogy megyünk Pest felé, itt van mindjárt Imrén egy régi, öreg temető bal oldalon. Odáig elmentem. Ez körülbelül három kilométerre van innen. És éreztem, hogy jár, forog előttem az út is meg a vasút is, mert közel van oda a vasút is. Mit mondjak, 20 méterre van egy széles árok és utána jön a vasút. És már úgy forgott előttem minden, hogy kénytelen voltam megállni. Megállok, s arra gondoltam először, hogy kiszállok, de amikor így lehajtottam a fejemet, akkor azt gondoltam, ha kinyitom az ajtót, kiesek. És akkor megálltam, leültem, és csurgott rólam a verejték. Annyira, hogy átázott a nadrágom ettől a verejtékezéstől.
Aztán, amikor egy kicsit magamhoz tértem, lehúztam az ablakot és integettem. És egy ember kocsival megállt előttem. Mondtam, hogy jöjjön ide, nem bírok kiszállni. Annak megmondtam, hogy hol lakom, és jöjjön el, ha van annyi ideje, szóljon a feleségemnek, hát akkor még egészséges volt, meg itt volt még az András fiam, egyetemre járt akkor még, és mondtam nekik, hogy valaki jöjjön, mert segíteni kell. Mind a kettő akart jönni, ez az ember mind a kettőjüket elhozta, és akkor András fiamnak mondtam, hogy eredj be a központba, mert akkor még nem volt olyan távközlés mint most, hogy eredj be Imrén a központba, ott volt a rendőrségnek egy bódéja, és onnan telefonálj a mentőért. Mese nem volt. A közelben járt a busz, és közben jött egy ember, a feleségemnek volt munkatársa, akivel ott találkoztunk, és akkor ő bevitte a kocsimat a rendőrhöz, és a rendőr mellett ott leálltunk, és akkor onnan elvitt a mentő, amit a fiam hívott. Ez 1977-ben volt nyáron, augusztus végén.
És amikor megszabadultam a betegségből, a kórházból meg itthonról, akkor megbeszéltem a munkahelyemen, hogyha lehet, akkor bejövök a központba. És akkor ment ki helyettem más Katalinpusztára és végezték el a munkát, és amikor már egészen jól voltam, akkor a Tót Sanyival kimentünk és akkor adtam át a munkával kapcsolatos dokumentumokat. Ez már valamikor október elején volt 1977-ben. Ezt követően még kilenc évem volt hátra, 1986-ban lettem nyugdíjas, ekkor még harminc munkát kellett átadnom. Pesten ugyanolyan volt, mint előtte, csak kisebb munkák voltak.
Nekem mindig olyan sok munkám volt. Amikor építésvezető lettem 1955-nek a tavaszán, akkor lett vagy harminc munkám, és akkor készültem még érettségire is. És amikor mindent befejeztem, akkor jöttek azzal, hogy hát akkor kimennék-e Szegedre egy kicsit. Kimennél-e Szegedre egy kicsit? Igen. És elmentem Szegedre, és abból a kicsiből 22 év lett. Legendás volt, hogy amikor pár hétre el kellett menni vidékre egy-két hét, majd három hét, majd évek lettek belőle, mert akkor azon a környéken minden munkát el kellett végezni…
Szóval1986-ban jöttem el nyugdíjba, aztán még egy párszor elmentem a szakszervezeti beszámolókra, de aztán elhanyagoltam azt is. Most már vagy 3-4 éve nem mentem oda. Nincsenek is már velem egykorúak, hol találok ilyen időseket, mint én. Nagyon ritka. Nem tudom, hogy az egész régi Kábelüzemből össze tudnék-e szedni tizet. Akikkel együtt dolgoztam régen, azok mind idősebbek voltak, mint én. Ilyen munkavezetők, vagy szolgálatvezetők, vagy építésvezető kollégák, azok mind idősebbek voltak. Fiatalabbak, akinek én átadhattam volna a munkát, nem akadt. Egy se akarta átvenni, sőt olyan problémám volt, hogy nem is tudtam minden munkát átadni mikor leszereltem. Úgy szereltem le végül, hogy az anyagszámadást nem tudtam senkinek átadni. Mert nem vette át a munkát senki, és az akkori közvetlen vezetőm nem tudott akkora rendet tartani az üzemben, hogy azt mondta volna, hogy x, y, z, vedd át a Sárközi Imre bácsitól a munkát, mert elmegy nyugdíjba. Nem volt ilyen ember. Pedig volt vagy harminc munkám. Az anyag elszámolásában segítséget kértem Tót Erzsitől. Az asszonynevére már nem emlékszem. Ő itt lakott Vecsésen, és ő volt az anyagszámadó a raktárban. Aztán ő kínlódott tovább vele egy fél évig, mire lassan átirogatta az anyagokat azok nevére, akik az én korábbi munkáimat folytatták. Azt mondom, hogy nem volt ez már egy rendes üzem abban az időben, mert az emberek megváltoztak.
Én csináltam egy vacsorát is, amikor elbúcsúztam. Meghívtam száz embert a kábelüzemből, és az étteremben szépen megterítettek 100 személyre. Hetvenen jöttek el, vagy hetvenketten. Azok nem jöttek el, akiknek a szakszervezetben sokat segítettem, akikért a szakszervezetben sokat harcoltam. Azok nem jöttek el a búcsúvacsorára. Mert ugye vidéki emberek és mind rohantak haza. És azok hiányoztak. Volt egy vacsora, marhapörkölt volt krumplival, és vittem oda vagy öt liter pálinkát, mindenki tudott belőle inni, és bor azt hiszem harminc liter volt, meg vagy hetven liter sör. Akkor ilyen literes üvegekben lehetett még sört kapni. Behoztak nekem száz üveggel, de harminc megmaradt. Úgyhogy így búcsúztam el a Kábelüzemtől. Hát ha már ennyi időt ott eltöltöttem, akkor ne mondják, hogy csak elmentem.
Azóta élem világomat, mint boldog nyugdíjas. És a boldogságomat csak az zavarja meg, hogy az egészségi állapotom megromlott, úgy az enyém, mint a feleségemé is. Nem mondom el, hogy mennyi problémám van, mert sok. Annyit elmondok belőle, hogy a hajamtól a cipőtalpamig, ami közte van ott mindenütt hiba van, mindenütt baj van, minden orvoslásra szorul. És hát ezt az orvoslást amennyire lehet, meg időm van munka közben, megteszem. És ki tudja, hogy meddig. Az időskor az nagyon szép, ha az ember egészséges. De mivel nekem az egészségem megromlott, így azzal sem tudok dicsekedni, hogy jaj de szép. Nem szép. Olyan betegségeim vannak, amit nem lehet meggyógyítani. Hanem gyógyszereket kell szedni, amivel ezt a betegséget nyújtani lehet. A halált kicsit távol lehet tartani magadtól. Amíg ez megy, addig élek és addig nem azt mondom, hogy lefekszem és nem dolgozom, dolgozom amennyit bírok, de már a teljesítményem talán az ötödrésze annak, ami volt korábban. Most már aztán itt elvagyok a kertben. Ha nagyon muszáj elmegyek az orvoshoz, ha nem nagyon muszáj, nem megyek.
Én nem szeretem a régi időket felemlegetni. Nem öröm volt az, hanem muszáj volt dolgozni. És ha már egyszer muszáj dolgozni, azt úgy végezzük el, hogy örömünk is legyen benne. Tehát szép is legyen a munka, jó is legyen a munka, meg jól ki is jöjjünk vele, szóval így kell csinálni. De most már 22 éve nyugdíjas vagyok, hát 22 év után nem érdemes vele foglalkozni. Én megtaláltam a szépséget minden munkában. És én szívesen csináltam, mert hát valamit kellett csinálni, ha egyszer ezt tudtam akkor elkapni, mert amikor én elmentem 1950-ben Pestre, akkor mindegy hogy milyen munkát tanultam volna meg, csak olyan helyre szerettem volna menni, ahol lehet valamit tanulni. Hát itt sikerült, és azért maradtam itt. Lehet, hogy ha az első helyen lehetett volna tanulni, elmentem volna faesztergályosnak. Lehet, hogy az is jó lett volna. De hát ott nem sikerült, így aztán eljöttem ide. Itt aztán sikerült és itt maradtam. Nem szerettem én válogatni, és váltogatni a munkahelyeket. Az nem jó. Legalábbis én úgy gondolom, hogy nem jó.
küldés...
Megható, nagyszerű visszaemlékezés. Minden jót kívánok az írójának. Csaba
Sokmindenre emlékszik a Sárközi Imre, Pécsett dolgoztam vele Ö akkor főépitésvezető volt, én pedig munkavezető 1969-1971-ig.